Az apostol igazolni akarja, hogy egyedül Krisztusban van üdvösségünk. Őbenne az Atya meghirdette irgalmas, megbocsátó szeretetét, a bűnök bocsánatát, a kegyelem kiárasztását. Bűnei bocsánatát az nyeri el, aki hittel közeledik Krisztushoz, és elismeri Megváltónak. A hitből fakadó megigazulásra szüksége van a zsidóknak és a pogányoknak egyaránt. Magunk önmegváltása lehetetlen. A pogányok helyzete mutatja, hová süllyed az ember erkölcsileg, ha elfordul az élő Istentől. A bálványimádást az apostol tudatos bűnnek veszi. Isten nem rejtőzött el teljesen az ember elől. Értelmi képessége a bűnbeesés után is megmaradt, hogy a teremtett világ esetleges létéből, törvényeiből, szépségéből és célszerűségéből felismerje az Alkotót, és megadja neki az Istennek kijáró tiszteletet. Isten természetes ésszel való megismerését a Szentírás másutt is tanítja (Bölcs 13,1 ApCsel 17,27), s az egyház dogmaként hirdeti.

A pogányok erkölcsi eltévelyedése hitetlenségük büntetése és következménye. Ezek a kifejezések: Isten kiszolgáltatta őket bűnös szenvedélyüknek, ráhagyta őket romlott eszükre stb. nem jelentik Isten végleges elfordulását, hiszen üdvözítő akarata mindig megvolt, és egyes esetekben a megváltás kegyelmeit is elővételezte. Ellenben nem kötötte meg a szabadakaratot, engedte az embert saját lábán járni, hogy megtapasztalja, mire képes önmagától. Ha a kegyelem nem irányítja a lelkiismeretet, és nem erősíti az akaratot, túlteng az emberben az érzékiség, az élet elveszti szellemi és lelki színezetét. Az ember magától nem volt képes kiemelkedni ebből az állapotból. Szüksége volt a kinyilatkoztatásra, hogy tévedés nélkül megismerje Istent, és szüksége volt kegyelemre, hogy teljesítse az ő akaratát.”

Az evangélium munkája leplezi le, nyilatkoztatja ki tehát Isten igazságát, amelynek egyik oldala a Hab-hely pozitív megfogalmazása szerint az élet. De az evangéliumnak ez a leleplező munkája másfelől azt is világossá teszi, hogy aki nem ezen az úton jár, az Isten haragját vonja magára. Ez a harag éppen úgy kinyilatkoztatás útján válik ismeretessé és hatóvá számunkra; mint az életet adó igazság (ezért kezdődik az új szakasz ismét ezzel: apokalyptetai). Azért szükségszerű, hogy az evangélium szóljon nekünk Isten haragjáról is, mert csak így értjük meg, hogy ez a harag kivétel nélkül minden emberre ránehezedik (még ha itt egyelőre a pogányokra esik is a hangsúly); azután hogy ez a harag nem az utolsó szó, mert ennek kinyilatkoztatásával is az embert keresi Isten. Pál itt sem elméleti fejtegetésekbe akar bocsátkozni. Amit “emberértelmezéséről” mond, azt kora filozófiai szókincsének felhasználásával, korszerű formában mondja el. De a felismerések forrása az isteni Kijelentés és az ő erre fogékonyan reagáló hite, amellyel éppen a pogánymisszió során valóban ilyennek látta a népek közül való bűnösöket. Ez a látása segítette őt arra, hogy szavával közelebb jusson az evangéliumra ráutaltak szívéhez és ezzel az indulattal adja most át tapasztalatait a római keresztyéneknek is.

Isten haragja nem valamilyen érzelmi megnyilvánulás, hanem az ő ítéletes cselekvése (18–23). Kell lennie valaminek, ami ezt a haragot kiváltja. Így nevezi meg Pál Isten ítéletes haragjának okaként az ember bűnösségét (asebeia inkább Istenhez, adikia inkább az emberekhez való viszony tisztázatlansága). Ez viszont nem egyszerűen az ember magánügye, hanem az a tipikusan és általánosan emberi magatartás (anthrópón névelő nélkül generalizáló értelmű), amellyel az ember, tisztázatlansága révén, nem engedi előre jutni útján, feltartóztatja érvényesülésében az igazságot (alétheia Isten kijelentésének tartalma, éppen annyira jelenti a helyes ismeretet, mint a belőle adódó helyes magatartást). Az ember tipikus képe teremtésétől és teremtésénél fogva az, hogy Isten megismerésének a lehetősége rendelkezésére áll. Isten soha nem rejtette el előle, hanem nyilvánvalóvá tette előtte azt, ami benne megismerhető. Azzal érvel itt Pál joggal, hogy a Teremtő láthatatlan, belső lényege megfelelő eszmélkedés útján (nooumena) mintegy “leolvasható”, alkotásaiból. ilyen értelemben kinyilatkoztatás maga a világ teremtése: ebben és azóta is a teremtett világ életében Isten örök ereje és istensége igyekszik megkeresni és megtalálni az embert. Ezért nincsen az ember számára mentség: ennek az igazságnak az érdekében mondja el Pál itt mindazt, amit elmond, nem pedig valami optimista természeti istenismeret lehetőségének hirdetésére. Életének megromlásáért, eltorzulásáért az ember nem okolhatja Istent, egyedül magára vethet. Ismerete tehát van az embernek Istenről, de dicsőséget és hálát nem ad neki, mert nem Isten létével van baja, hanem az Istentől való függés elismerése ellen rugódozik. Nem tudatlansága, hanem gőgje veti a bálványok karjába (emataióthésan “hiábavalóságokra jutottak”, vö. Jer 2:5). Eszének, értelmének világosság forrásának kellene lennie életében, és hallatlanul fonák módon éppen ez ragadja sötét, értelmetlen és ostoba magatartásra: emberek és állatok képében “csinál” magának Isten helyett isteneket, hogy ezek elgondolása szerint függjenek tőle, és kiszolgálják őt. De a csere nem ilyen egyszerű, mert az emberi élet nem tud gazdátlan lenni, és az ember – észre sem veszi – a halhatatlan Isten helyett maga alkotta bálványait ülteti önmaga nyakára.

Isten ítéletes válaszul kiszolgáltatja az embert tulajdon magatartása következményeinek (24). Miután az ember nem ismerte el Isten méltóságát, Isten engedi, hogy az ember a maga alkotta istentisztelet förtelmével beszennyezze emberi méltóságát (atimazesthai ta sómata egészen tág értelemben, nemcsak a kultikus paráznaságról).

Így az ember Isten imádását felcseréli a teremtmény imádásával (25): Izráel törvénye örök figyelmeztetés az egyháznak, hogy itt nem valami alacsonyabbrendű vallási formáról van szó, amelyből az ember fokozatosan eljuthat egyre magasabb fokokon át az egy igaz Istenig. Ilyen evolució nincs, a teremtmény imádásának bárminő formája bűn (vö. ApCsel 19:29k.), és ez megmutatkozik következményeiben is.

Az ember Istenhez való viszonyának rendezetlenségét követi emberekhez való viszonyának végzetes megzavarodása (26–32). Ez először abban mutatkozik, hogy az ösztönélet terén a természetes felcserélődik a természetellenessel: a normális nemi élet helyett elönti az ember életét a homoszexualitás undorító áradata. Mélyen ószövetségi gyökerű Pálnak ez a gondolata, és ismét komoly intelem minden idők egyházának: szemében a homoszexualitás nem lehet a társkeresés egyik formája a sok közül, hanem az élet beteg eltorzulása, a bűn tünete. – A távolabbi következmény az, hogy az emberi együttélés egész területén felcserélődik a normális az abnormissal, az együttélés hasznát szolgáló dolgok a rombolókkal. Ennek részletezését adja itt Pál a kor szokása szerint egy részletes “bűnkatalógusban”. Az ember tehát tipikusan olyan, hogy Isten igazságos rendelkezéseit ismeri, de nem követi; a vétek cselekvése nem keserves teher neki, hanem olyan, amit szíve szerint csinál; oly mértékben bele van bonyolódva a bűnbe, hogy még amikor nem követ el vétket, akkor is nyilvánvalóvá teszi a vétkesek tetteinek helyeslésével romlottságát: ennek az állapotnak megérdemelt ítélete a halál.”

Az apostol először azt mutatja meg, hogy erre a megigazításra mindnyájunknak szükségünk van. Csak ez ment meg (sótéria) az örök haláltól (apóleia).

Ugyanis mindnyájan a harag gyermekei vagyunk hitetlenségünk és hamisságunk miatt, amellyel az Isten igazságát feltartóztatjuk, jóakaratát haragra fordítjuk. Ez egyképpen vonatkozik a pogányokra és zsidókra.

Miért vagyunk a harag gyermekei? Az apostol messzire nyúl vissza. Isten a világot avégre teremtette, hogy színtere legyen az Isten és ember találkozásának. Az embert azért teremtette és helyezte el a világban, hogy szövetséget kössön vele, szabad, öntudatos és boldog szeretetviszonyban éljen vele. Ez csak úgy lehetséges, hogy az ember Isten akaratának engedelmeskedik. Ez jelenti az emberre nézve a legteljesebb szabadságot, a legmagasabb méltóságot, a tökéletes szentséget és örökéletet. Evégből Isten kijelentette magát az embernek, s az ember értelmét megvilágosította, hogy Istent megismerje. Várta, hogy a szabadsággal, felelősséggel és öntudattal felruházott ember mit fog határozni, mert Isten csak önként átadott életet, szeretetből fakadó engedelmességet fogadhat el. Itt történt az a rettentő eset, hogy az ember szabadon, öntudatosan, felelősen Isten ellen döntött. Megtagadta az engedelmességet, s ezzel az ellenséghez állt. Ez a lázadás, ez a pártütés, ez az árulás a bűn.

Szörnyű következményei lettek az esetnek. Az ember Isten kegyelméből kiesett, és az Isten haragja és ítélete alá került. Gyermekből, fiúból, barátból, szövetségestársból ellenség lett. Bűnét nem tudta, mert nem is akarta, jóvátenni. Megkeményedett és megátalkodott. Elméje elhomályosodott, de csak egy ponton: többé nem ismerte Istent annak az igaznak, szentnek, jónak és hűnek, akinek Ő magát kijelentette. Emiatt szívét elzárta Istentől, és nélküle, ellenére akart élni. De Isten nélkül nem élhet az ember teremtményi mivoltánál fogva; tehát maga gondoskodott Istenről. Magát tette világa középpontjába, s Isten helyett a maga ösztöneinek és kívánságainak engedelmeskedett. Mindez egészen más gyümölcsöt termett, mint az Istennek való engedelmesség termett volna. Az az ember, aki közvetlen kijelentésből tudta mindazt, ami az Isten felől tudható; az az ember, aki tudta, hogy teremtmény, s létének titka, magyarázata, célja a Teremtő Isten örök szeretetében van: nem dicsőítette ezt az igaz Istent, nem szolgáltak neki boldog hálaadással az ajkak és szívek tetsző áldozatában, hanem hiábavaló okoskodásokkal Istent és vallást találtak ki maguknak. Az igazságot (alétheia) hamisságra fordították. Balgatag szívük megsötétedett, és magukat bölcseknek vallván, bolondokká lettek. Az Isten igaz ismeretének ez a szörnyű elfajzása odavezetett, hogy az örökké való Isten dicsőségét felcserélték múlandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával. A hitetlenség betetőződött a bálványimádásban, az igaz hit torzképében, a vallásnak vélt istentagadásban.

Isten a bűnt a bűn következményeivel is bünteti. Az igaz Isten ismeretétől elhajolva, kiestek abból az örökkévaló mederből, akaratból, amely őket a szentség és igazság, az élet útján vezette, s ez betetőzte az ember teljes erkölcsi leromlását. Az apostol ezt az ösztönélet legrikítóbb területein szemlélteti: a nemi erkölcsben. Megszűnt a szentség igényének hódolás, melyet Isten a teremtésben állított fel, mikor az embert férfiúvá és asszonnyá teremtette, s azt parancsolta, hogy ketten legyenek egy testté. Ezzel szemben férfi és nő paráznasággal szeplősítették meg egymás testét tisztátalan szívük kívánságaiban. Ez nem volt elég. Továbbment az elnyomorodás, s elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: az asszonynép leszboszi szerelemnek hódolt, melyet ünnepelt költőjük Szapho gyakorolt és énekelt, a férfiak pederasztiát űztek, ami gyermekrontás és a Szentlélek templomának, a testnek megfertőzése. Ez csak az ösztönélet egyik területén történt. De éppen ilyen lezüllés és elaljasodás következett be (az állat nem perverz!) minden más területen, mint egy gátjaszakadt árvíz ömlik az apostolból a “bűnök katalógusa", enyhét, sötétet, égrekiáltót és titkosat, skarlátvöröset és szennyesfehért egybekeverve. A legszörnyűbb pedig az, hogy jóllehet Isten Törvényét ismerik, és jól tudják, hogy aki ilyet cselekszik, méltó a halálra, mégis cselekszik azokat, sőt hivalkodnak vele, propagandát csinálnak, világnézetbe foglalják, s mint egyedül igaz életbölcsességet tanítják.

Az Istentől hit által kapott igazság kijelentésének első lépése az emberek rászorultságának kihangsúlyozása, hiszen Isten ítélete alatt vannak. Az emberi nem Isten ítélete alatt van, és kegyelme nélkül menthetetlen és reménytelen sorsú.

Ez a szakasz az Ábrahám elhívása előtti emberiségre tekint, amikor Isten még nem hívta el Izraelt kiválasztott népeként. Ez a helyzet jellemezte és különböztette meg a pogány világot később is a zsidóktól.

Isten sohasem ítél el senkit, ha erre nincs jogos alapja. Itt a pogány világ elmarasztalásának három okára derül fény.

Ezek az igeversek arról tanúskodnak, hogy az Istenre vonatkozó ismeret mindenkinek a rendelkezésére áll. Ezt az ismeretet természetes kijelentésnek nevezik, mert a teremtett világban meglátható, és elérhető az egész emberi nem számára és nem szotérológiai jellegű (vagyis nem a Krisztus általi üdvösségről szól).

Fontos Pál következtetése ezzel a természeti kijelentéssel kapcsolatban: az embereknek nincs mentségük. A természet olyan világosan és olyan folyamatosan tanúskodik Istenről, hogy semmivel sem lehet igazolni ennek figyelmen kívül hagyását. Nem azért esnek ítélet alá, mert elutasították Krisztust, akiről nem hallottak, hanem azért, mert vétkeztek a nekik adott világosság ellen.

2. AZ ÍTÉLET KÖVETKEZMÉNYEI (1:24-32)

1:24. Az emberiség romlottságának egyik oldala (ahová Isten engedte eljutni az embereket) a nemi kicsapongás. A szerelmesek együttélése, a házastárs megcsalása és a csoportos szexpartik, melyek mai világunk jellemzői, csak megerősítik ezt a kiszolgáltatottságot. A házasságon belüli szexualitás szent ajándék Istentől, de az ezen kívüli szexuális élet tisztátalanság és egymás testének meggyalázása, mivel azt Isten szándékával ellentétes dolgokra használják.

1:25. Bizonyos értelemben ez a vers megismétli a 23. vers igazságát, de többet is kifejez. Isten igazsága nem csak az Istenre vonatkozó igazság, hanem Istennek minden dologra vonatkozó igazsága is, beleértve az emberiséget. Ez az igazság az, hogy az emberek Isten teremtményei, és igazi kiteljesedést csak Isten, a Teremtő imádásában és engedelmes szolgálatában találnak. A hazugság viszont azt állítja, hogy a teremtmény — angyal (Ézs 14:13-14; Jn 8:44) vagy ember (1Móz 3:4-5) — létezhet Istentől függetlenül, önmagának törvényt szabva és önmagát boldoggá téve. Az emberiség önmagát tette istenné az igaz Isten helyett. A Teremtő áldott mindörökké (ellentétben a teremtményekkel, akik nem méltók az imádatra), ezért Pál hozzáteszi, hogy Ámen. Ez a szó görögül (és magyarul is) a héber kifejezés átírása, melynek jelentése: ‘úgy legyen’. Mint megerősítés, és nem mint kívánság, elismerve az éppen elhangzottakat (vö. megjegyzések a 2Kor 1:20-nál).”

“C) Az evangéliumra általánosan szükség van (1,18-3,20)

1,18 Itt megkapjuk a választ arra a kérdésre: ‘Miért van szükségük az embereknek az evangéliumra?’ A válasz az, hogy nélküle elveszettek, és hogy Isten haragja a mennyből megnyilvánul azoknak az embereknek a gonoszsága ellen, akik elnyomják az igazságot igazságtalanul és igazságtalan életükkel. De hogy nyilvánul meg Isten haragja? A szövegösszefüggésben egy választ találunk. Isten odaadja az embereket tisztátalanságra (1,24), tisztátalan indulatokra (1,26), méltatlan gondolkodásra (1,28). De az is igaz, hogy Isten alkalmanként belenyúl az emberi történelembe, hogy kimutassa különleges nemtetszését az emberi bűnnel szemben, — ilyen volt például az özönvíz (1 Móz 7); Sodoma és Gomora pusztulása (1 Móz 19); Kóré, Dátán és Abirám megbüntetése (4Móz 16,32).

1,19 ‘A pogányok, akik sohasem hallották az evangéliumot, elveszettek?’ Pál rámutat, hogy igen, de nem ismeretük hiányossága miatt, hanem mert elutasították azt a világosságot, amellyel rendelkeztek! Azok a dolgok, amelyek Isten felől tudhatók, a teremtésben kijelentést nyertek. Isten nem hagyta őket önmagával kapcsolatban kijelentés nélkül.

Az érvelés itt világos: a teremtés feltételezi a Teremtőt. A terv feltételezi a tervezőt. Bárki feltekint a napra, a holdra és a csillagokra, tudhatja, hogy van Isten.

Arra a kérdésre: ‘Mi a helyzet a pogányokkal?’, adott a következő a válasz: ‘Nincs mentségük.’ Isten kijelentette magát nekik a teremtésben, de ők nem reagáltak erre a kijelentésre. Így a népeknek nem az az ítéletük, hogy visszautasították a Megváltót, akiről sohasem hallottak, hanem az, hogy nem voltak hűségesek ahhoz, amit Istenről tudhattak.

1,21 Noha Istent megismerték műveiből, nem dicsőítették, mint Istent, vagyis nem köszönték meg neki mindazt, amit tett. Inkább hiábavaló filozofálásra és spekulációra adták magukat más istenekről, és ennek eredményeként elveszítették képességüket arra, hogy világosan lássanak és gondolkodjanak. ‘Az elutasított világosság megtagadott világosság.’ Azok, akik nem akarnak látni, elveszítik a képességet, hogy lássanak.

1,22 Ahogyan az emberek önteltsége növekedett saját tudásukban, mind mélyebbre süllyedtek a tudatlanságban és értelmetlenségben. Ez a két dolog mindig Jellemzi azokat, akik elvetik Isten ismerétét, — elviselhetetlenül önteltté válnak, és ugyanakkor mérhetetlenül tudatlanná lesznek.

1,23 Az ‘ősember’, ahelyett, hogy alacsonyabb rendű formákból alakult volna ki magas erkölcsi színvonalú volt. Megtagadva az igaz, végtelen örök Isten elismerését, olyan ostobaságba és romlottságba süllyedt, ami bálványimádással járt. Ez az egész igeszakasz is meghazudtolja az evolúciót.

Az ember ösztönösen vallásos. Szüksége van valamire, amit imádhat. Amikor elutasította az élő Istent imádatát, saját isteneket készített fából és kőből, amelyek embereket, madarakat, állatokat és csúszómászókat ábrázoltak. Figyeljük meg a lefelé süllyedést — emberek, madarak, állatok, csúszómászók. Ne feledjük, hogy az ember hasonul ahhoz, amit imád. Ahogy elkorcsosul felfogása az istenségről, úgy fajul el erkölcsileg. Ha istene egy hüllő, akkor úgy érzi, hogy tetszése szerint élhet. Ne feledjük azt se, hogy az imádó általában alacsonyabb rendűnek tekinti magát annál, amit imád. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember a hüllőkénél alacsonyabb színvonalra süllyedt.

1,24 Háromszor mondja, hogy Isten adta az embert. Adta őket tisztátalanságra (1,24), tisztátalan indulatokra (1,26) és méltatlan gondolkodásra (1,28). Más szóval Isten haragja az ember teljes személyisége ellen irányul.

Szívük gonosz vágyaira válaszolva Isten beleengedte őket különböző szexuális tisztátalanságokba, mint a házasságtörés, paráznaság, fajtalanság, prostitúció, bujálkodás stb. Az élet számukra szexuális orgiák körforgásává vált, amelyekben megfertőzték egymás testét.

1,25 Isten azért engedte ezt meg, mert először ők hagyták el az igazságot a bálványok hazugságáért. A bálvány hazugság, Isten hamis képviselete. A bálványimádó egy teremtmény képét imádja, és így megbántja és meggyalázza a Teremtőt, aki öröktől fogva tiszteletre és dicséretre, nem pedig megbántásra méltó.”